Tax the Rich 〉Cikkek és média 〉Méltóság, egyenlőség, demokrácia
Méltóság, egyenlőség, demokrácia
Szerző: Lakner Zoltán
„Rájöttünk, hogy nem csak a jövedelmek egyenlőtlenek, hanem minden”, fogalmazta meg Ferge Zsuzsa azt a kutatói alapélményt, ami még az 1960-as évek elején a társadalmi rétegződés és az egyenlőtlenségek okainak vizsgálata felé vezette. Az azóta eltelt több mint fél évszázad nagyobb része ráadásul úgy telik el, hogy az egyenlőtlenségek globális méretekben és az egyes társadalmakon belül egyaránt növekednek, a legfelső decilis, illetve a legfelső 1 százalék vagyonkoncentrációja drámai mértékben emelkedik.
Nem „pusztán” arról van szó – amint az az emberi történelem során rendszerint tapasztalható volt –, hogy egyesek gazdagabbak, mint mások, ami sokak, habár egyáltalán nem mindenki elemi igazságérzetét sérti. Legalább három további súlyos problémát okoz ez a tendencia: az első, hogy a vagyoni egyenlőtlenségek „a minden” egyenlőtlenségét okozzák, és önmagukban okozói a fennálló egyenlőtlenségek továbbörökítésének is; a második, hogy mindez a huszadik század második felében sok szempontból sikeresnek tűnő társadalmi-politikai választ, a jóléti államot is aláássa, így az a beavatkozási struktúra is véglegesen meggyengül, ami éppen az egyenlőtlenségek szignifikáns mérséklésére szolgálna; a harmadik, hogy ezek a folyamatok súlyos károkat okoznak a demokráciának. Nehéz is volna nem érzékelni az összefüggést az egyenlőtlenség-növekedés és a demokráciák világméretű visszaszorulása között.
Ami az első tényezőt illeti, a vagyoni egyenlőtlenség kiszélesedése a társadalmi státus továbbörökítésének valószínűségét jelentősen megnöveli, szinte lehetetlenné téve a vagyontalanok feljebb lépését és bebetonozva a legfelső csoportok, a legvagyonosabb családok kiemelt pozícióját. Szorosan összefügg mindez az iskolázottsági egyenlőtlenségekkel, illetve az oktatási rendszeren belüli egyenlőtlenségekkel, az elitképző köz- és felsőoktatási intézmények fokozódó szerepével az egyenlőtlenségek és a társadalmi vezetőréteg újratermelésében. A második, a jóléti állammal kapcsolatos problémával kapcsolatosan már húsz-harminc évvel megszületett a felismerés, hogy a korábbi demográfiai, munkaerőpiaci és migrációs viszonyokra alapozott jóléti állami modellek nem tarthatók fenn a korábbi módokon, ám a legitimitásából veszítő, és több szegmensben leépülő jóléti állam, valamint az elszabaduló egyenlőtlenségek miatt a társadalom többi részétől minden értelemben elszakadó felső rétegek felfelé történő kiilleszkedése egyfelől a piaci oktatási, egészségügyi, gondoskodási szolgáltatások dinamikus előre törését eredményezte, másfelől az ezeket használó gazdagok motivációja éppen emiatt meg is szűnt a közszolgáltatások finanszírozására. Így viszont az állami és társadalombiztosítási ellátórendszerek folyamatos forráshiánya – és az ezekre reagáló kormányzati megszorítások, amelyek nem a társadalmi struktúrából eredő okokat kezelték – a jóléti struktúrák ördögi körként felgyorsuló leépülését indították el, ami viszont a kevésbé tőkeerős társadalmi
osztályokat is egyre nagyobb számban a piaci ellátórendszerekbe kényszerítette. A harmadik, a demokrácia-probléma pedig egyebek mellett amiatt áll elő, mert az egyre fokozódó vagyoni egyenlőtlenségek egyre egyenlőtlenebb hozzáférést engednek egy szűk társadalmi csoport számára a közvéleményt formáló eszközökhöz, a sajtótól a politikai pártok tényleges irányításáig, miközben az egyenlőtlenségek növekedésének elszenvedőit gyakran szinte kizárólag olyan politikai vállalkozók szólítják meg, akik nem változtatni kívánnak a fennálló társadalmi folyamatok irányán, hanem saját autokrata hatalmi kísérleteik uszályába fogják az egyébként gyakran helyesen felismert társadalmi szorongásokat és frusztrációkat.
A magyarországi helyzet mindezeket figyelembe véve afféle állatorvosi ló: a vagyoni egyenlőtlenségek növekedése szorosan összekapcsolódik az autokratikus előretöréssel, amelynek legfőbb társadalmi bázisát éppen az egyenlőtlenségeket leginkább elszenvedő társadalmi osztályok tömegei alkotják, miközben a jóléti állam leépítése, vagy ki sem építése explicit kormányzati cél, sőt valóságos rendszerprogram. Az oktatási egyenlőtlenségek növekedése, a társadalmi mobilitás blokkolása sem anomália a mai Magyarországon, hanem a rendszer legfőbb politikája, miként a dolgozói szegénységet növelő adórendszer, valamint a magas jövedelműeket támogató családtámogatási és a vagyonosokat támogató lakástámogatási politika is.
Mindezekkel szemben Amartya Sen pozitív szabadság fogalma, Michael Sandel gondolata „az érdem zsarnoksága” helyett a társadalom bármely státusában méltósággal élhető életről, továbbá Anthony Atkinson és Branko Milanović egyenlőtlenséggel szemben megfogalmazott közpolitikai javaslatai állíthatók szembe. Milanović hangsúlyozza, hogy a huszadik századi megoldások egy része a mai helyzetben már nem alkalmazható, a néhai Atkinson pedig olyan javaslatokat tett az egyenlőségről szóló művében, amelyek nem csak az elosztást, hanem a vagyoni és rajtuk keresztül a hatalmi viszonyokat is átalakítani lehetnek képesek. Mindezek alapján a következő javaslatok szakpolitikai igényű kidolgozására lenne szükséges törekedni:
- tőkejövedelmek és meghatározott értékhatár feletti vagyonelemek adóztatása,
- a nagy vagyonok öröklésének magas adóztatása,
- a progresszív személyi jövedelemadózás újbóli bevezetése,
- vagyonjuttatási technikák kidolgozása: a dolgozói és lakossági részvényvásárlások ösztönzése, ezzel a gazdaságon belül a tulajdonosi szerkezet megváltoztatására tett lépések megvalósítása; minimumörökség bevezetése,
- a közoktatási rendszerre irányuló újraelosztási ráfordítások jelentős növelése, oly módon, hogy a magas nívójú közoktatás elérhetővé váljon mindenki számára, azaz a közoktatás piacosítását és a szegregációt egyaránt vissza kell szorítani.
Mindettől egyrészt azt várhatjuk, hogy az egyenlőtlenségek és újratermelődésük visszaszorul, másrészt azt is, hogy a szélesebb körben szétterülő vagyon a közügyek alakításában való részvétel szélesebb társadalmi bázisát alapozza meg.
